Mindennek megvan a maga helye és ideje.
Ami született, annak meg is kell halnia.
Félünk az elmúlástól. A halál gondolata ijesztő és félelmetes a legtöbb ember számára. A halálfélelem egy olyan érzés, amit igyekszünk elrejteni, tagadni, úgy tenni, mintha, nem létezne.
Sokat mondó analógia:
– Te félsz a haláltól?
– Nem, de ne beszéljünk róla.
Ezért hát görcsösen próbáljuk megtartani az időt. Azt hisszük, ha erősen fogjuk, a végére több marad belőle. Még akkor is, ha igazán nem is tudunk neki örülni, mert folyamatosan valamilyen pótcselekvéssel próbáljuk elütni.
Az élet azonban, az elmúlással való kibékülés után kezdődhet meg teljes mélységében. Társadalmunkban az öregség a betegség szimbólumává vált, pedig valójában a lényegesre való visszaemlékezés és a hazatérés ideje. Életünk végén azt aratjuk le, amit elvetettünk. Úgy halunk meg, ahogy éltünk. Csak a lényeges fog belőlünk megmaradni.
A legtöbb ember, – az állítólag humánus és magasan fejlett társadalmunkban, – félretolva és magányosan hal meg. A haláltól való félelem olyan erős, hogy alig van ember, aki az élet körforgásának természetes velejárójaként gondolna rá. Pedig az élet legnyilvánvalóbb ténye, hogy minden elmúlik. Mivel nincs tiszta, bizonyítható képünk az elmúlásról, természetes, hogy félünk tőle, de életösztönünk az élet megélésére kötelez.
A halál az élet elválaszthatatlan része. Ha képessé válunk ezt a tényt figyelembe venni, felszabadulunk és lazábbá válunk. De mert ez csak keveseknél történik meg, erős marad a ragaszkodás mindenhez és mindenkihez, a rutin és a fecsegés kerül a fókuszba, és a mindennapi tárgyi világ fogságába kerülünk.
Itt nem a minőségre, hanem a mennyiségre törekszünk, pedig mennyivel szebb lenne, ha a dolgok létezése és értékelése kerülne az előtérbe. Hiszen, ha tisztában lennénk az önön létezésünkkel és milyenségünkkel, könnyebb lenne felelősséget vállalni az életünkért.
Az halál, a másik oldalról nézve születés, ezért azonos értékű vele. Ha az elmúlás gondolata jelentéktelenné válna, az életben való szerepvállalásunk veszítene az intenzitásából, beszűkülne, sivárrá válna. Amikor a halált kirekesztve nincs tét, az élet könnyen ellaposodik. Mert az élet múlandósága fokozza az élet élvezetét.
Freud szerint, a háború „varázsa”, hogy visszahozza a halált az életbe, mert az élet ismét érdekessé válik. Ezért a halál gondolatának elfogadása egy valódibb életformára sarkall, és növeli az életörömöt.
Nem választhatod meg, hogyan fogsz meghalni, vagy mikor.
Csak azt döntheted el, hogyan fogsz élni.
Most.