Előbb-utóbb mindannyian az iskolapadban kötünk ki. Minden pedagógiai bizonygatás és a „gyermekekhez alkalmazkodó” tanterv ellenére el kell hagynunk a gyermekkort, be kell fejeznünk a játékosságot és hatékonnyá kell válnunk. – Ne aludj! Ne álmodozz! Ne játssz! Figyelj! Koncentrálj! – hangzik szigorú iskolai nyelven a változást jelentő világ parancsa.
Ennek a félrenevelő taktikának a gyümölcséből élnek meg később a pszichoterapeuták, és újra megtanítják a felnőtteket szabadon gondolkodni, álmodozni, az életükbe újra visszahozni a játékosságot, és újra feléleszteni a belső gyermeket. Segítenek felfedezni, hogy az élet több mint puszta koncentráció és teljesítmény. Még magát az alvást is újra meg kell tanulni, ami néha elég nehezen megy, hiszen a rossz beidegződések évtizedesek.
Az iskolák egyre nagyobb felesleges terhet rónak a gyerekekre. Feladatuk valójában az lenne, hogy a képszerű észleléshez az analitikus gondolkodást társítsák. Azonban nem elfojtással, hanem olyan játékos folyamatokkal, amelyek a gyermekek készségeit fejlesztik és elősegítik, hogy örömmel töltse el őket újonnan megszerzett tudásuk. A tananyagnak az élet valódi igényeihez kellene alkalmazkodnia, kreativitást fejlesztő kritériumoknak megfelelően.
A jelenleg érvényes piacgazdaságra előkészítő tanterv, teljesítmény centrikus, sikerorientált, lelki félembereket képez. A múlt nagy tudósai közül, vajon hányan könyvelhettek volna el sikert, a modern iskolai jegyek alapján történő egyetemi felvételi rendszer szerint? Talán egy sem…
Az egyetlen út, amely kivezet ebből, egy paradigmaváltásban jelentkező fordulat, amelyben az eddig tisztán férfilogikára épülő világkép megérik egy átfogóbb pedagógiára. Ennek az oktatási rendszernek el kell fogadnia és be kell vonnia a gyakorlatba azt a tényt, hogy az embereknek lelkük van, mely az élet teljességére törekszik.
A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk:
gyökerek és szárnyak.