A modern népek emberének élete egészen a közel múltig, durva és kíméletlen módon kezdődött. Ha a babavárást elfogadó érzések kísérik, a születés könnyebb lefolyású lehet. Az archaikus népeknél az asszonyok guggoló, álló helyzetben hozzák világra gyermekeiket, amely természetes nyomaték segítségével, a gát átvágása nélkül történik. Így a babák természetes módon, természetes fájdalommal és küzdelemmel élik meg a születés élményét, minimális maradandó traumatikus élménnyel.
A közelmúlt modern embere azonban a szülő nőket a keresztcsontjukra fektette, ami valójában a legelőnytelenebb helyzet a szüléshez. A baba élete első könyörtelen akadályait itt élte meg. A szülési helyzet megkövetelte gátmetszést követően, meleg, puha barlangjából a fény, a hideg és a nyüzsgés világába került, ahol rögtön elvágták a még lüktető köldökzsinórt. Ezt az újszülöttek valójában rendkívül fájdalmasan élték meg, hisz ilyenkor egy hirtelen fulladásos érzés lép fel, és ennek következtében idő előtt robbanásszerűen fújódnak fel a tüdők, ezt pedig perzselő érzésként szenvedték el. Az első lélegzetvételt kísérő fulladásos félelmek és fájdalom valójában a későbbi helytelen légzés mintákhoz vezetett.
Ha mindezek után a baba még mindig nem sírt fel, akkor két lábánál fogva emelték fel, és popsijára csapkodtak, míg sírni nem kezdett. Ezt a sírást az Apgar-féle pontrendszerben is pontozták. Miután a kimerült anyának egy pillanatra megmutatták a gyermekét, elszállították a csecsemő osztályra, ahol elvégezték az akkor szükségszerűnek tartott vizsgálatokat. Az ordító kicsi szemébe egészen a közelmúltig ezüstnitrát-oldatot cseppentettek, ezekkel a maró cseppekkel ellenőrizték, hogy az anyának van-e tripperfertőzése. Szerencsére, ma már kevésbé durva antibiotikus folyadékot használnak. Folytatva a kíméletlen vizsgálatot, a baba sarkába szúrtak, amely az első vérvételhez szükséges, hogy tudományosan ellenőrizhessék az oxigénfelvételt és az örökletes betegségek jelenlétét. Az anyától elválasztva a kicsik teli torokból ordítva kölcsönösen akadályozták egymást az alvásban, míg az anyák elepedtek a gyermekük utáni vágytól. Az akkori tudományos vélemény szerint az ordítás erősítette a tüdőt és a szoptatás egyáltalán nem volt ajánlott. Senki nem foglalkozott a lelki biztonsággal, amit a baba a szoptatás során kaphatott volna, és azzal sem, hogy az ordítás a feszültség és a szükség jele.
Talán fel sem tudjuk sokan fogni igazán, hogy velünk is ezt tették. Miért?… mert ez volt az előírás. A modern medicina szempontjából ezek a beavatkozások értelmeseknek tűntek, mégis kétségtelenül ez volt a legkevésbé humánus és csöppet sem gyöngéd üdvözlési forma az újszülöttek számára. A kicsik valójában mindenről tudnak, mindent éreznek és megszenvedik a születéssel járó fájdalmaikat. Az a korosztály, amelyik ilyen módon született, sajnos élete minden területén szenvedi az életbelépés perceiben, óráiban elszenvedett traumáit.
Nincs nagyság ott, ahol nincs egyszerűség, jóság és igazság.