Egy újszülött számára az életre való átállás óriási fordulatot jelent. Egyes kultúrákban az anyák hasukra kötik csecsemőiket, hogy azok továbbra is a megszokott közelséget és biztonságot érezhessék. Máshol szorosan bepólyázzák őket, ezzel emlékeztetve őket a születés előtti helyzetükre.
A „sírós babák” az új helyzetet lármával üdvözlik. Sírásukkal agressziójukat és kétségbeesésüket nyilvánítják ki. Nem azért ordítanak, mert éhesek, hanem csak lehetőséget keresnek arra, hogy feszültségeiktől megszabaduljanak. Ha anyjuk ilyenkor megszoptatja őket, később újra és újra ezt az oldódási mintát fogják ismételni. Ez azonban rossz táplálkozási minta beidegződéséhez vezethet, hiszen a későbbiekben akkor is táplálék segítségével fognak megnyugodni, amikor nem is éhesek.
Az élet kezdetén – különösen a fiú babáknál – szokásos „három hónapos hasfájás”azt akarja kifejezésre juttatni, hogy a kicsik az új helyzetet nem igazán tudják megemészteni, hiszen a szopás sokkal fáradságosabb, mint az eddigi készen kapott táplálék. A világ, amibe születtek kellemetlen számukra. Természetesen a „három hónapos hasfájás” lehet azért is, mert a túl gondoskodó anyuka, gyermekét túl gyakran szoptatja, vagy feszülten éli meg az anyasággal járó megpróbáltatásokat. A javulás három hónap után azért jöhet létre, mert a picik saját maguk ringatásával megnyugtatják magukat.
Az archaikus kultúrákban az anyák hason hordott gyermekeiknél ezek a jelenségek nem fordulnak elő. Ezeknek a bébiknek a közeli anyakontaktus és az állandó ringatózás biztosítja az oldott környezetet. Az anya és apa fizikai közelségének aktív védelmében a gyermek megnyugszik és ez fejlődését is segíti. Biztonságérzetét a bölcső ringása is fokozza, és a rosszul beidegződött táplálkozási szokásokat is megelőzhetők egy helyes cumival.
A gyermekek a szeretet szót így betűzik:
I D Ő