Rövid, enyhén hullámos, barna hajú, harmincas évei közepén járó nő lép be az ajtón. Mosolyogva, nagy sóhajjal érkezik. Mialatt leveti világos bézs kabátját, kedvesen érdeklődik hogylétem felől.
„Köszönöm jól vagyok” – felelem visszamosolyogva, hiszen tudom, hogy Vivien, szokásához híven, így kezd, amikor nagyon sok mondanivalója van.
Már többször járt nálam. Szorongásos panaszokkal érkezett három hónappal ezelőtt. Emlékszem, az első alkalommal, remegő hangon kezdett bele a történetébe. A kezeit folyamatosan morzsolta, a lábait rendkívüli módon képes volt összetekerni és alig nézett a szemembe.
Intenzív érzelmi hullámok kíséretében törtek ki belőle a gondolatok, miközben folyamatosan hüppögött és az orrát fújta. Nem volt ez igazi sírás, inkább csak valaminek az erőteljes kifejezni akarása, ami régóta meghallgatásra, de főleg megértésre várt.
Egy összetört nő ült előttem, teste teljes görcsben, mely a mélyről jövő szorongás alapvető testi kifejeződése. Nem értette, mi zajlik benne, miért érzi magát folyamatosan rosszul, és miért nem tud normális életet élni, mint mások.
„A szomszéd Julcsi olyan szép mindig, állandóan kedves és jó munkája van. Tök szépen élnek a férjével. Nem értem, hogy én miért nem érdemlem meg, hogy olyan harmonikus életem legyen, mint neki.” – ez volt a fixa ideája.
Amikor hozzám érkezett, úgy fogalmazott, hogy „elcseszett”, vagyis önmagát el nem fogadottnak élte meg. Ez természetesen kihatott mindenre és mindenkire, rajta keresztül. Sok beszélgetésre volt szükség, hogy elkezdje belátni, ki is ő valójában, honnan jött és miért van itt. Nem volt könnyű kinyitni az a kaput, amely önön értékességéhez vezet.
Találkozásaink alkalmával, lassan megértette, hogy minden gyermek, a fogantatása által, részt akar venni az életben. Hogy ez a szándék sikerül-e, vagy sem, annak elsődleges mutatója a születés. Amikor egy gyermek megszületik, elindul azon az úton, melyen a szüleit önmagában hordozva, pozitív vagy negatív módon, elkezdi élni az életét a fizikai világban.
Gyermekként, Vivien és az édesapja között, sem érzelmi, sem mentális kapcsolat nem volt. Az édesapja, ha otthon volt, akkor sem szólt hozzá, úgy kezelte őt, mintha nem létezne. Kislányként ezt ő úgy élte meg, mintha rossz, hibás, sőt selejtes lenne.
Tehát Vivien útja, a benne élő kisgyermek útja, az édesapja általi el nem fogadottság és elutasítottság köveivel van kirakva. Ez természetesen kihatott, és a mai napig kihat az önértékelésére, és arra az alapvető érzésre, hogy szabad-e léteznie.
Az ülések és a változni akarása eredményeként, lassan kezdi érteni, hogy az édesapja hozzá való viszonyulása, kialakított benne egy képet önmagáról, mely rögzült. Kezdi felismerni, hogy a benne élő kép, nem ő. A történetnek ő csak szereplője, az édesapja viselkedése, megnyilvánulása nem róla szól.
Nézem, ahogy ül a fotelban. Ma már nem kuszálja össze a lábait és csak ritkán tördeli a kezeit, amikor beszélgetünk. Az önsajnálatnak, csak nyomokban fedezem fel a jeleit, mintha inkább megszokásból származna. Amikor beszél, gyakran mosolyog és előfordul, hogy megválaszolja a saját kérdéseit.
Néha még remeg a hangja, amikor a gyermekkoráról beszél, de valahogy máshogy csillog a szeme. A megértés és a megértettség tükröződik vissza, amikor rám néz. Mert rám néz, amikor beszélgetünk.
Az ülés zárásaként, megerősítésként megjegyzem: „Jól haladsz Vivien, elismerésem, egyértelműen fejlődsz”. Szemében tiszta gyermeki meglepődés csillan: „Igen, érzem. És sokan mondják is, hogy megváltoztam. Rövid szünet után, azért hozzáteszi: „köszönöm”.
Miközben a kabátját veszi, elbúcsúzunk. Természetes mozdulattal lép ki az ajtón, hiszen tudja, hogy minden egyes alkalom után, minden egyes pillanatban, egyre közelebb kerül a valódi, szerethető önmagához.
A boldogság titka, az önazonos élet.