A családállítás során végzett munka a meghaltak lelkivilágára is visszahat, akik a családi rendhez éppúgy hozzátartoznak, mint az élők. A korábban született elhunyt családtagjaink a szeretet legerősebb szálaival kötődnek a családrendszerük valamennyi más tagjához. Hogy maradéktalanul helyreálljon a rend, családunk élő, holt, elfelejtett, kirekesztett, bűnös vagy akár ártatlan tagját is figyelembe kell vennünk.
A XIX. századig általában sokkal gyorsabban és váratlanabbul haltak meg az emberek. Abban az időben télen megfagyni, olyannyira elfogadott volt, mint 35 évesen idősnek számítani. A járványok, betegségek, éhhalál, a gyermekhalandóság drasztikusan lenyomták az átlagéletkort, egy 70 éves már különlegességnek számított. Könnyen oltottak ki életeket, hamar kimondtak és végrehajtottak halálos ítéleteket.
Akkoriban nem létezett jövőtervezés, az időtudat teljesen más volt, mint ma. Sokszor azért is hálásak voltak az emberek, ha a másnap reggelt megérték. Az középkori emberek alázattal viszonyultak az élet ajándékához.
Ma azonban úgy gondoljuk, jogunk van hosszú életet élni, így elvárásaink miatt a halált ellenségnek tekintjük. Mindent megteszünk magunkért és szinte semmit a közösségért. Régen ez éppen fordítva volt. Az egyes ember szinte semmit sem ért, a család, a céh, a közösség, az egyház, a rend számított.
Az élet és a halál összetartozik, és aki helyesen viszonyul a halálhoz, egyben az életét is szolgálja. Aki fél a haláltól, az élettől is fél. Aki teljes szívvel elfogadja az életet a mélypontjaival és csúcspontjaival együtt, az a halált is békével fogadja. A tudat számára a halál ijesztő lehet, de a léleknek nem, ezért az élők és a holtak lélekszinten szorosan kötődnek egymáshoz.
A fájdalom gyógyít és lehetővé teszi az új kezdetet.