„Rendben vagyok. Minden rendben van. Minden úgy tökéletes, ahogy van.”
Vajon hányan érzik valóban így, s hányan használják üres frázisokként, hazudva a külvilágnak, s önmaguknak egyaránt?
Milyen érzés lehet mindenben megtalálni a harmóniát, önfeláldozás érzése nélkül mások szolgálatára lenni, ráébredve az önbecsülés felemelő érzésére?
Életünkben bármikor, bármit is tettünk, azért tettük, mert az adott pillanatban azt gondoltuk helyesnek. Az elfogadás állapotában lehetségessé válik, hogy saját múltunkat – úgy, mint másokét is – megbocsássuk és hagyjuk begyógyulni a régi sérelmeket. A múlt súlya lekerülhet a vállunkról, derűlátóan tekinthetünk a mára, és hálásak lehetünk az életünkért. Világossá válik, hogy a tegnap már elmúlt, a holnap még nem jött el, így csakis a mai nap létezik. Elfogadással megérkezünk a jelenbe, és mert elfogadjuk saját természetünket, nem bánkódunk többé a múlt miatt, s a múlt sebeinek begyógyulásával, a jövőtől való félelem sem létezik többé.
Az elfogadás állapotában az az érzésünk, hogy semmit sem kell megváltoztatnunk. Minden úgy tökéletes és úgy szép, ahogy van. A világ és benne a létünk azért van, hogy élvezzük. Belső biztonságunk és bőségérzetünk segítségével önzetlenül és könnyű szívvel adunk, nem várva ellenszolgáltatást. Megértjük, valójában mi az igaz szeretet, hiszen elengedve, a múltunkkal kapcsolatos belső gátjainkat, szeretetünk, saját természetünkből fakadóan, mindenhová elér.
A lényeg számunkra az, amivé válunk, s nem az, amink van és amit teszünk. Úgy érezzük, nagyon is rendben van, ha egyszerűen csak önmagunk vagyunk. Éppen olyanok, amilyen belső lényünkből fakadóan lennünk kell.
A tapasztalat akkor válik a hasznunkra, ha magunk mögött hagyjuk.