Ősz vége van. Esőfüggöny tetézi az amúgy is komor hangulatú időt, ha kinézek az ablakon, miközben Gyulát várom.
Gyula negyvenes, korán őszülő, görnyedt tartású férfi. Lágy barna szeme szomorúságról, lefelé görbülő szája keserűségről árulkodik.
15 perccel később érkezik az ülésre, nem nagyon zavartatja magát a késése miatt. Motyog valami „üdvözlésfélét”, majd lassan, komótosan leveti a kabátját. Eső áztatta haja elárulja, hogy erősen kopaszodik.
Gyula pár hete keresett fel. Állandó testi tünetei miatt, már a munkáját sem tudja megfelelően elvégezni. „Pedig ülök egész nap, nem is értem, semmi megerőltetőt nem csinálok.” – hangja üresen cseng.
Monoton, kifejezéstelen hangon beszél arról, hogy valamikor szerette a munkáját, de már unja és minden nap türelmetlenül várja, hogy hazamehessen. De otthon sem érzi jobban magát. Fáj a dereka, a térde, és a fejét is alig tudja forgatni, olyan merev a nyaka. Minden reggel fejfájással ébred és állandóan rossz a hangulata.
„Pedig egyedül élek, senki sem idegesít, a munkámban sem zavarnak. Valójában észre sem veszik, hogy ott vagyok. De nem baj, már megszoktam.”
Ülésről ülésre egyre többet árul el magáról. Csak lassan, óvatosan engedi bele az érzéseit a történetébe. Talán észre sem veszi, hogy miként nyílik meg, nekem azonban feltűnnek az egyre hosszabb monológok.
Néha könny csillan meg a szemében, vagy elcsukló hangja miatt, a torkát köszörüli, bármennyire is vigyáz, a teste árulkodik az érzéseiről.
„Az előző ülés óta nem fáj a fejem.” közli váratlanul, meg sem várja, hogy kérdezzem. Közben a szemembe néz, egyenesen a szemembe, magától, kérés nélkül. És én felfedezek valamit, ami eddig nem volt ott. Egy kisfiús, reménykedő, őszinte pillantást.
Valamire ráébred ebben a pillanatban, mert folytatja. „Talán sosem beszéltem még magamról ennyit, mint az üléseken. Mindig úgy éreztem, hogy senkit sem érdekel, hogy mi van velem.”
„Engem érdekel. És vannak mások is, akik szívesen meghallgatnak, ha megengeded, hogy megismerjenek. Csak rajtad múlik.”
Csak néz rám. Látom, érzem, hogy most kezdi megérteni. A hosszú ideig zárt rendszerben kavargó gondolatai, a beszélgetések során, végre kiszabadultak és belekerültek a megnyíló térbe. Már nem jelzik tovább feszültség és fájdalom formájában, hogy a külvilágban akarnak megnyilvánulni. A fejfájás elmúlt.
A fejfájás is, mint a többi fájdalom, üzenetet hordozó jelzőcsengő. Különböző módon jelzi, hogy a benn forgó gondolatoknak a külvilágban van a helyük. Kifejezésre, kimondásra, továbbadásra várnak. Ha ez nem történik meg, a gondolati energia előbb-utóbb, különböző mértékű és intenzitású fájdalmat okoz.
Folytatjuk a munkát. Már Gyula is érzi a beszélgetések szükségességét. Egyfajta lendület keletkezik. Hangja élénkebb, tekintete éberebb, kifejezés módja koncentráltabb. Egy új szintre lépünk.
Az életet igazán csak akkor élvezheted,
ha van, akivel az élvezetet megoszthatod.