Gábor a 30-as évei elején járó, biztos keresettel rendelkező, egyedülálló férfi. Egyszerű fehér pólót és farmert visel, fűszeres illat lengi körül. Zavartan feszengve ül a fotelban, képtelen a karjainak és lábainak megfelelő pozíciót találni. Nézése zavaros, összevissza cikázik, kínosan kerüli a tekintetemet.
” Úgy érzem, nem vagyok a helyemen. Valahogy nem találom önmagam. Olyan, mintha nem is a saját életemet élném.” – mondja ki, meg sem várva, hogy kérdezzem.
„Milyen érzéseid fűződnek ehhez?” – kérdezem, s a válasza nem lep meg. Felsejlik előttem egy ködös kép, mely a harmincas éveik elején járó fiatalok, élettel való kétségbeesett próbálkozását festi le. „Szeretnék társat, családot, boldog akarok lenni. A barátaim megnősültek, gyerekük van, én meg azt sem tudom, mit akarok.”
Mélyen megértem őt. Nem könnyű feladat megállapodni egy olyan gyorsan változó világban, ahol mindenki az újabb és kielégítőbb boldogságot keresi. Ahol a „több, szebb, jobb akarok lenni” az úr.
Csoda talán, hogy nem találja egy fiatal a helyét, amikor régi minták és elvárások működtetik? Olyan régen elavult energiák, amelyek még nem ismerték a rohanást, az élet nem volt olyan színes és telített, az élvezetek, élmények megélésének csupán a vágya volt jelen. Ahol a biztos kereset, egyszerű otthon, a családalapítás, és az évi egyszeri tóparti nyaralás elégedettséget és a boldogságot jelentett.
Az ember megszületik, felnő és belép a „nagybetűs” életbe. Megszületésével magában hordozza saját és szülei, nagyszülei generációs sorsát, mintáit, berögződéseit, melyekkel boldogulnia kell. Nem könnyű feladat olyan energiákat összeegyeztetni az egyéni feladattal, amelyek itt és most, nem képesek megfelelően működni, ellehetetlenítve a lehetségest.
A fiatalok egy része ezt tudat alatt felismeri, és segítséget keres ahhoz, hogy hordozott mintáit feldolgozva, a saját útját járhassa és megtalálja a helyét. Nagy részük azonban kínlódik, másokba kapaszkodva, tehetetlenül vergődik, tudattalanul tagadva, hogy boldogtalan.
Minden élet azért létesül, mert feladata van a fizikai világban. Semmi sem véletlen, mindennek célja van.
Az ember is azért születik, bármilyen körülmény határozza is meg a fogantatását és születését, mert fájdalmakkal és küzdelemmel átszőtt tapasztalatokat szerezve, saját céljához kell megérkeznie. Hogy hogyan teszi meg ezt az utat, a jellemétől, neveltetésétől és a magában hordozott generációs mintáktól függ.
A cél felé vezető út, sosem egyenes és sima. Szerte ágazik ezernyi irányba, tele van buktatókkal, akadályokkal, jó nagy kanyarokkal, útelágazásokkal és számtalan döntés helyzettel. Egyik lépés a másik után, – melyet saját vágy, gondolat, választás és cselekedet határoz meg, – olykor botlásokhoz, hibákhoz, óriási zuhanásokhoz vezet, melyekből érdemes felállni.
A döntésekből származó tettek választják meg a haladási irányt. Ha ezen az úton generációs minták, blokkok, traumák bukkannak fel, amelyek az itt és most energiájában nem működőképesek, olyan úttorlaszokat képeznek, amelyek áthatolhatatlanná válhatnak. És bár létrejönnek találkozások, kapcsolódások, azokból mégsem képes kialakulni valami boldogságot, elégedettséget kialakító folyamat.
Az ember észrevétlenül elhalad a másik mellett, az életre szóló kapcsolatból csak egy pillanat keletkezik, a nagyreményű elköteleződés rövid idő múltán szertefoszlik. A vágyott otthon, munka, elképzelés elérhetetlennek tűnő távolságba kerül, a családalapítás csak terv marad.
De nem kell, hogy ez így legyen. Ha az ember nem vakon, süketen és tudatlanul halad az útján, hanem képes szembenézni a múltjával, berögződéseivel, elődeivel és azok sorsával, képessé válhat letenni azt a terhet, amit már nem érdemes tovább cipelni.
Gábor nyílt, érdeklődő tekintettel néz rám. Már nem mocorog, mozdulatlansága valami felbukkanó reményt sugall. „Ez azt jelenti, hogy van megoldás?” – kérdezi bár megbicsakló, mégis izgatottságról árulkodó hangon.
„Megoldás mindig van, Gábor. A saját sorsod rejti azt. Ha megérted, hogy abból, ami benned van, mi a tiéd, mivel van dolgod, és mi a feladatod, képes leszel mindent letenni, ami nem rád tartozik. Így letisztul a kép, kirajzolódik előtted az utad, meglátod azt az embert, akivel egy úton mehetsz tovább, egészen a célodig. És ezen az úton van a helyed.”
Amit gondolunk, azzá leszünk.
Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk; miért haragudnánk emiatt másokra?