„Zsu vagyok” – nyújtja a kezét, hangja kissé mesterkélt kedvességet sugall, hellyel kínálom. Nem várja meg, hogy kérdezzek, egyből belevág – „egy ismerősöm ajánlott téged, azt mondta, hogy csak te tudsz segíteni nekem, mert boldogtalan vagyok, semmi jó nincs az életemben.”
Gyakori téma ez. Az emberek jelentős része ki szeretne tűnni a tömegből valamivel. Anyagilag orientált világban élünk, ahol az ego követelését minden áron ki akarjuk elégíteni.
A célok meglehetősen egyhangúak. Sokan luxustestről álmodoznak, szteroid izmokat növesztenek, keblükből túlméretezett labdát csináltatnak, arcuk bőrét feszes „bébipopsi” minőségű bőrre cseréltetik, ajkukat háromszoros méretűre töltetik, míg egy viaszbábú nem néz vissza a tükörből rájuk.
Így van ezzel Zsu is. Úgy akar boldog lenni, hogy elsősorban a külsőségekre koncentrál, a külcsínre, a test és az arc vélt szépségére. S miközben elkeseredetten várja a külvilág pozitív visszacsatolását, nem veszi észre, hogy ő az, aki saját egyediségét nem tudja elfogadni.
A boldogtalanság érzés alapja az elmúlástól való félelem, mely többek között elégedetlenséget generál. Mindenki fiatal, szép, okos és hibátlan akar lenni. Vajon sikerül? Az eredmény majd elégedettséget ad? Ha egy kívánt arc és test néz vissza a tükörből, akkor már nem lesz olyan ijesztő az elmúlás?
A halálról kérdezem. Rémült arccal mered rám, műszempilláktól takart szeme kerekre nyílik. Egy szót sem szól, viszont végre rám néz, szeme könnyel telik meg. Csak nehezen préseli ki a szavakat. „Anyám még gyerekkoromban meghalt, – kis szünet után folytatja – és tavaly elvesztettem a barátnőmet is. Mindenki meghal, akit szeretek.”
Már képtelen visszatartani az érzéseit, keserves sírásban tör ki. Arcán fekete könnycseppek zúdulnak végig, álláról az ölébe cseppenve sötét foltot hagynak eperszínű skinny farmerján. Papírzsepivel kínálom, hosszú percekig zokog.
Mikor lassan megnyugszik, megbeszéljük, hogy milyen úton juthat el önmagához. Elmondom neki, hogy mit tehet annak érdekében, hogy elfogadja a valódi énjét. Mert ez szükséges ahhoz, hogy megbarátkozzon önmagával, felismerje, hogy mi a dolga a világban és megbékéljen az elkerülhetetlen elmúlással.
Az ülés végére valami megváltozik. Az elmosódott smink mögül elősejlik a gyermek, kinek szeme őszinteséget sugall, és megkönnyebbülést áraszt a lénye. Elköszönök, és őszintén hiszem, hogy Zsu valódi arcát láttam meg abban a pillanatban.