Negyven körüli, kissé molett, de csinosan öltözött nő érkezik a megbeszélt időpontra. Szürke-fekete virágokkal díszített ruhát, és egy fekete kiskabátot visel.
Energikusan, erőltetett vidámsággal lép be a szobába. Nyíltan végigmér, talán még mindig azon tűnődik, hogy jól tette-e, hogy eljött hozzám.
– Azt hittem idősebb – jegyzi meg mosolyogva.
– Számít Önnek? – kérdezem
– Jaaa…nem, jó ez így – és kíváncsian körülnéz a szobában. Hellyel kínálom és jelzem, hogy részemről a terápia elkezdődött.
– Nem is tudom, honnan kezdjem. – sóhajt egy mélyet, és az előbbi látszólagos felfokozott hangulatnak nyoma vész.
Rövid gondolkozás után belekezd megoldásra váró, vélt és valós problémáinak részletes ecsetelésébe. Lassan kirajzolódik előttem az ember. A gesztusok, a kifejezésmód, a gondolkodásmód, a beszédstílus, ahogy rám néz, mind apró és alapos mutatói mindannak, ami őt áthatja és körülveszi.
Lassan előkerül, hogy hogyan látja a helyzetét. Próbálja rendszerbe foglalni a történetét, előkerülnek az emlékek, sérelmek sorozata, feldolgozatlan traumák, fájdalmak. Kibontakozik, hogy mi vezette hozzám.
Hallgatom őt hosszan, nem mondok semmit. Hagyom, hogy kiadja, ami érezhetően régóta gyülemlik. Kiderül mit képes értékelni, befogadni és mi az, amit eltaszít. Mit ismer fel tisztán az életében, és mi az, ami homályba vész, nem érti, nem látja.
S miközben lassan fárad, közlésének intenzitása csillapodik, talán érzi, vagy tudja is, hogy a megoldás felé vezető út lényege, ha megérti, hogy ki is ő valójában.
Meg kell látnia a saját arcát és a mögötte levő sötét felhőt, amely beárnyékolja. Ha megismeri és elfogadja mindazt, amit magával hozott, a szüleitől kapott, vagy amit az élet kínált fel neki, ráébredhet, mi mozgatja őt. Megláthatja, merre tart éppen, és mi az, amit át kell alakítania magában ahhoz, hogy kiegyenesedjen és kisimuljon előtte az út.
Ez nem könnyű folyamat. Hosszú évek berögződéseit, elfojtásait, blokkjait feloldani maradéktalanul, nehéz, önmeghaladást követelő munka.
Elmondom hát neki, hogy az önreflexió az elsődleges feladat, amikor önmagát megfigyelve, felfedezi a saját működését. Hiszen a saját életén csak ő maga változtathat, ehhez azonban tennie kell. Elindulni, haladni az úton és végül célhoz érni.
Az én szerepem ebben a folyamatban, hogy segítek megtalálni azt az utat, amelyen kitisztul a magában hordozott kép. Ahol megérti az életét, a környezetét, önmagát. Ez egy nehéz batyu, amit neki kell cipelnie, tehát a felelősség, hogy változzon, az övé.
Arckifejezése, testtartása elárulja, hogy kicsit megkönnyebbült.
– Akkor nem vagyok reménytelen eset? – kérdezi sebzetten mosolyogva.
– Úgy érzi, hogy Ön menthetetlen? – kérdezem, és ő nevetni kezd.
– Nem, csak nem is tudom, olyan bonyolult az életem – hajtja le a fejét, mert nem szeretné, ha látnám, hogy közben sajnálja magát.
Megbeszéljük a találkozók időpontjait, az ütemét, tisztázzuk a munka feltételeit és elbúcsúzunk.
A szemében a megkönnyebbülés és a remény fénye csillan meg, mielőtt feláll, és lassan az ajtó felé indul. Kezet nyújtok, ő megölel. – Köszönöm, már nagyon várom, hogy elkezdjük a munkát. – mondja búcsúzóul és miközben kilép az ajtón, még visszanéz.
Mosolygok és tudom, hogy személyében, ma egy újabb lehetőség érkezett arra, hogy valami a helyére kerüljön a világban.
Mi magunk legyünk a változás, amelyet a világban látni szeretnénk.