„25 éves vagyok és félek az élettől” – ezzel keres meg Gábor.
Nem először találkozom azzal, hogy éppen felnövekvő nemzedék túlzott félelmekkel tekint az életére.
Gábor, kissé meghajlott, zárt tartású, szemüveges fiatal, aki földre hajló tekintettel ül velem szemben. Lassan, kimérten, de különös erőteljességgel válaszol a kérdéseimre. Az érzésem, miközben beszélgetünk, hogy iszonyú közlésvágyát úgy próbálja fenntartani, hogy egyik mondatát fűzi a másikba, és nem hagy közben időt reagálásra.
Hagyom beszélni, bár nem mindig tudom követni a gondolat menetét.
Elmondja, hogy a napja nagy részét a szobájában tölti és kapcsolatot tart. Az internet világában él a nap 24 órájában, ahol nem kell nyíltan képviselnie magát. Fél munkát vállalni, pedig egyetemet végzett, amit a kisujjából kirázott. Óriási ellenállást érez a külvilággal való reális kapcsolódással szemben. Természetesen otthon él szüleivel és nincs önálló keresete. Barátnőről csak álmodozik, számára a párkapcsolat csak a vágyaiban létezik.
Sajnos egyre gyakrabban találkozom hasonló hozzáállású fiatalokkal.
Ők a „Z” generáció szülöttei, akik a 1900-as évek végén vagy a 2000-es évek elején születtek. Már nem annyira egyértelmű számukra, hogy individuumként jelenjenek meg a külvilágban, ezért belesimulnak valami sokkal nagyobba, ahol nem kell arcot villantani, nincs szükség fizikai aktivitásra, és mégis megélhetnek, a fizikai világban elképzelhetetlen dolgokat is.
Bezárva a négy fal közé, – ahol óriási információ áradat adja meg, és elégíti ki a mentális szükségleteket, – olyan világban vesz részt, mely a mentált kitágítja, de a fizikumot és az emóciót teljesen beszűkíti.
A fejhallgató elzárja a való világ zajait, a figyelem a képernyőre irányul, az érzékelés minimalizálódik és az egyént átjárja valami megfoghatatlan, ami azt az illúziót adja, hogy a külvilággal kapcsolódik. Nincs megfelelő mozgás, sőt táplálkozás sem, ha nem kívánt érzések bukkannak fel, valamilyen információ folytán, csak egy kattintás és a figyelem másra irányul.
Nincs kapcsolat a szülőkkel sem, akik gyakran elkeseredetten próbálkoznak gyermeküket józanészre téríteni. Persze előfordul, hogy némelyik szülőnek nincs ez ellenére, hiszen csemetéjével fennmarad a kötődés, így tovább élheti a szülőszerepet.
Ebből a zárt világból a kiút éppen olyan nehéz, mint bármelyik függőség felszámolása, hiszen önálló késztetésből kellene szembe nézni az élet valóságával. Ez azonban nincs meg, mert kényelmes és komfortos a cybervilág, ahol nincs valós félelem. Így nincs szükség önvédelemre, sőt felelősség vállalásra sem, nem kell válaszolni direkt kérdésekre, reagálni valós helyzetekre és megoldani igazi problémákat.
Természetes tehát, ha az igazi élet ijesztővé és félelmetessé válik. Ezeknek a fiataloknak van valami a gyermekkori történetükben, ahol nincs meg a valós, érzelemmel és értelemmel teli kapcsolódás a felmenőkkel. Talán magukra maradtak, a kisszobájuk zártságában, magányos világukban kellett megtalálniuk valamit, ami leköti a figyelmüket.
A szülők, akik általában a 80-as évek előtt születtek, egy olyan generáció tagjai, akik szembe kerültek azzal az egyre gyorsuló tendenciával, ami a komputerizáció berobbanása által keletkezett. Lépést kellett ezzel tartani, és sok feszültséget generált az új, még ismeretlen, így a figyelem nagyrészt nem a gyermekre, hanem a lépéstartásra irányult.
Így a gyermek magára maradt. Nem volt senki, aki megtanította volna arra, hogyan integrálódhat a való világba. Felfedezte tehát a saját világát, ebbe helyezkedett bele, és fiatal felnőttként ebben a világban él.
A megoldáshoz vezető folyamat nem könnyű. El kell indulnia egy úton, ami önmaga testi-lelki felefedezésével kezdődik és a saját individualizációján keresztül kivezeti őt a fizikai, élettel és érzésekkel teli világba. Ehhez elengedhetetlen némi akarat és bátorság, hiszen bizonyos értelemben számára ez olyan, mint egy újjászületés.
A növekedés változást jelent.
A változás kockázattal jár, hiszen az ismert világból az ismeretlenbe lépsz.